Az utolsó vonat

A megálló távol volt mindentől. Nem tudom hogy kerültem ide. Váltókon és síneken kellett átlépnem, fekete olajjal átitatott kövek között itt-ott apró gazcsomók próbáltak megkapaszkodni. Hatalmas vitalitás van ezekben a gyomokban.  

Sötétedett, nem úgy nézett ki, hogy itt ma még vonat jön. Az állomásépület egy körbefalazott buszmegállónak nézett ki. Volt egy ajtó, benyitottam. A szobában az asztalnál egy kövér nő ült fakult kék köpenyben. Semmit nem csinált, bámult ki az ablakon, ami olyan koszos volt, hogy csak homályos foltokat lehetett látni a kinti világból, sárga árnyakat, bagósárga árnyakat. Az orromban is éreztem ezt a bagósárga fényt...

Nem kellett mondanom semmit és kaptam a választ: rám vagy csak felém nézett, fájdalom, és reménytelenség áradt a jócskán püffedt arcáról miközben annyit mondott "még fél óra" és visszafordult az ablak felé, határozott volt ez a három szó és az elforduló fej jelezte a további diszkurzus elutasítását, így hát kiléptem a bódéból.

Valamiért nem is érdekelt hogy mi lesz fél óra múlva. Most nem érdekelt. Itt nem akarok maradni, ezt elhatároztam, más lehetőség nincs, mint ez a vasút, így megvárom azt a fél órát.

A peron szélére mentem, lenéztem a sínekre, majd hosszában a síneket szemléltem. Mindkét irányban messzire lehetett látni, egész egyenesek a sínek, rosszabbra számítottam, a távolban hosszú ívű kanyarban tűnt el a két párhuzamos csík a fák között.

Még fél óra. Van időm, szedjük csak össze mi történhetett ma. Délelőtt a teraszon üldögéltem, fájt a fejem, de nem törődtem vele, már régóta megtanultam, hogy a fájdalmat is el tudom hessegetni, mint a zavaró gondolatokat és egy idő után már nem is próbálkoznak... Délben Johanna megérkezett egy nagy tál gyümölccsel, ebben a melegben nem is kívántam mást ebédre. Ő is evett velem a teraszon, barack, sárgadinnye és körte, tudja mit szeretek, régóta tudja. Johannám fehérben volt most is, de hétvégi lengébb, sejtelmesen áttetszőbb fehér ruhában. Ezt a ruhát is szeretem. Ott ült a kanapén és én mellé ültem, vágytam rá, hogy hozzá bújjak. Menedék volt ő nekem és igazából nem volt rajta kívül senkim. Sztivi és Gabó is ott van és a családjuk is persze, de ők már nagy fiuk, nagyon nagyok... túl nagyok. Már messze járnak, rég elmúlt az a gumikötél-szerű állapot, hogy tőlem függtek de önállóak akartak lenni, viszont még nem sikerült teljesen és vissza-vissza jöttek a szülői házhoz. Hogy örültem amikor jöttek és éreztem hogy szükségük van rám... 

Az asztaltól lassan, csoszogva odaültem Johanna mellé a kanapéra, már nem érzek fájdalmat, de mégsem tudok normálisan mozogni, fiatal lelkem egy gyengülő szerkezetben lakik. Ő még barackot majszolt mikor ölébe fúrtam a fejem. Béke, ez jutott eszembe, aztán sötét lett, miközben egyre távolabbról éreztem ahogy kezével lágyan végigsimítja fejemet majd a vállamat...

Ezután már az állomáson voltam és csörögtek a bazaltkavicsok a lábam alatt.

Béke, érdekes erre a szóra emlékszem legutoljára, és most is ezt érzem, soha nem voltam lázongó és zaklatott lelkű, nem tudott igazából idegesíteni semmi, de ez a nyugodtság még nekem is új volt. És az is új, hogy ez kicsit sem foglalkoztatott. Vártam a vonatot, ami majd jön és valahová megy. Nem értem, de örülök, hogy elvisz. Az ismeretlen meg egyenesen hívogató lett számomra, mindig is izgatott, mint a drogot úgy kerestem a felfedezésre váró helyeket, érzéseket, kapcsolatokat. Persze már sok éve lejöttem erről a szerről... is :) , valószínű ezért örültem meg ennek a mostani lehetőségnek. Hagytam, hogy befogadjam a jövőt, úgy ahogy van, nem akartam alakítani rajta. A jelenben élni már az is adomány, mentesen a múlt árnyékától és láncaitól, már ez is repülés. Most úgy érzem, hogy a jelent is elhagytam, és szívom magamba az ismeretlen jövő minden egyes másodpercét, mintha vákuum lenne bennem és közben éltetne is egyben. 

A peronnal szemben, a vágányokon túl kapálós telkek bódékkal, göcsörtös öreg gyümölcsfákkal a semmiben, nem vezet oda út, csak úgy ott vannak szedett-vedett, gyűrött, rozsdás drótkerítéssel körbevéve, valamikor valakinek hétvégi pihenésül, vagy pár zsák krumpli-zöldség-gyümölcs reményében munkát adott a tulajdonosának, viszont most már csak vannak, léteznek, értelmetlennek tűnően húzzák csíkjukat a térben.

Mivel volt időm a vonatig, itt is eljátszottam a belegondolós-játékomat:
büszkén nyitottam a rozsdás lakatot, kicsit meg kell emelni a kertkaput, leszállt az évek során, hozzáér a betonjárdához. Megkeresem a kulcscsomón a másik kulcsot, B betű van ráírva, ez a bódélakat kulcsa. A szerszámosajtó sem a régi és a betonjárda sem, még én csináltam vagy 30 évvel ezelőtt, mikor megszereztem vállalati segítséggel ezt a kis telket, azóta persze már több helyen felreped, hol egy gyökér nyomta fel, hol a fagy vágott bele sebhelyet. A szerszámosba beakasztom azt a nejlonzacskót, amit magammal hoztam, víz és egy szendvics van benne. az ajtó belsejéről leveszem a kesztyűt és a metszőollót, és kifordulok az rozsdás szerszámok, vegyszerek és olaj szagától nehéz levegőjű kis épületből. A létra a házikó oldalánál van, gépiesen nyúlok érte, és viszem a kert végébe, az öreg cseresznyefához. Az alsó ágakat akarom visszametszeni. Milyen hatalmas lett ez a fa, már jóval terebélyesebb mint a telek szélessége. Barátom lett ez a fa, mióta kijárok a telekre itt áll, tanúja minden egyes percnek amit itt töltök és érzem, hogy jobban ismeri a gondolataimat, mint bárki más.

Csak két fokot lépek fel a létrán, körbenézek mintha 40 centiről más lenne a világ, de semmi újat nem látni innen sem. Illetve mégis, a vasútállomás felé tekintve észre veszek egy embert, aki ott ácsorog a peronon és erre felé néz révült tekintettel a semmibe... Ezen az állomáson még soha nem láttam senkit, miért is állt volna itt bárki, nem jár itt vonat évek óta. Ahogy ezen elméláztam kissé ott a létra második fokán állva, távolról dízelmozdony mély mormogását kezdem hallani...

 A vonat lassan jött a néma állomás felé, erősödő dübörgéssel , mintha nem csak előre, hanem visszafelé is húzná egy mozdony. A föld is beleremegett a  bálnatestű monstrum lassú vonszolódásába. Végiggördült és megállt a szerelvény, de a motorok zaja nem csitult. Öreg mozdony, öreg kocsik, szürkék, barátságtalan az egész, mégis felszállok, úgy kell berángatni magam után az ajtót, rozsdás itt minden. Szürke, rozsdás, barátságtalan, de ismerős, utaztam már ezen a vonaton, többször is, de nem tudom felidézni, honnan hova. Ismerős a kilincs, az ótvaros függöny, a kosz a padló sarkában, ismerős és megnyugtató érzés itt lenni. Úgy indul el a vonat, hogy észre sem veszem, kihajolok az ablakon, visszanézek az állomásra, de már sehol sincs. A másik oldalon is változik a táj egyre gyorsabban, kicsit beleszédültem, le is ülök az első ülésre és csak bámulok ki az ablakon. Hirtelen meglátom azt a régi, vadszőlővel befutott házat, ahol gyerek voltam, nagyanyámék háza, szüleim is itt laktak, innen indultam el 16 évesen.. a kocsi másik végében most meglátom Mimit, ott ül fiatalon, pont úgy ahogy beleszerettem, rám néz, de nem vesz észre. Az első nagy szerelmem volt, miatta döntöttem úgy, hogy ott hagyom a szülői házat. Közben az ablakon át különös képek kezdenek megjelenni: az autóversenypálya ahol mindig második voltam, Az iroda, mint az első rendes munkahelyem jó és undok kollégákkal, aztán az utazásaim helyszínei, szállodai szobák és ismeretlen nők másodpercnyi érintése, aztán már esküvőn és szülőszobán vagyok és kihalt rakparton bámulom a vizet, rögtön ezután már a két fiammal keressük a kiutat a ránksötétedett erdőben, kijutunk, de már veszekedünk is az anyjukkal. Újra egyedül vagyok, hideg van és fájdalmat érzek belül, de a vonatablakokon életem képei rohannak mindkét oldalon folyamatosan, az üléseken meg mindenhol ismerősök ülnek, jó vagy kevésbé jó ismerősök, ahogy végignézek rajtuk, egyszerre átélem az összes emléket velük kapcsolatban, egyidőben. Üvöltéssé erősödő boldogság és szenvedés, szeretet és utálat, mámor és bűntudat és félelem érzése egyszerre tör rám. El akarok ájulni de már nincs hova, megfoghatatlanná válik a vonat és a bene ülő ismerősök, az ablakkal együtt az életem helyszínei is szertefoszlanak, súlytalanná válok. A sokkoló kavalkád után mintha egy tóba estem volna a víz érintésének érzése nélkül, megszűnt minden külső és belső hang, egy lebegés állapotába kerültem, létezem, de nem tudom ki vagyok, viszont saját magamat érzem mindenhol és nyugalmat, végtelen nyugalmat, ez a nyugalom a jelen nyugalma, már nincs bennem a múlt, szertefoszlott a szemem láttára, a jövőt nem érzékelem, mivel az idő is szertefoszlott az emlékekkel együtt. Hallom a csend hangját, látom a sötétség fényét, tapintom és érzem testemen a semmit. Ebben az üres létezésben csak egy finom érintés fut végig a fejemen, a vállamon, egy simogatás és egy végtelennek tűnő boldogság és szeretet érzése miközben annyit suttogok: Johanna...